Winters used to be cold in England. We, my parents especially, spent them watching the wrestling. The wrestling they watched on their black-and-white television sets on Saturday afternoons represented a brief intrusion of life and colour in their otherwise monochrome lives. Their work overalls were faded, the sofa cover—unchanged for years—was faded, their memories of the people they had been before coming to England were fading too. My parents, their whole generation, treadmilled away the best years of their lives toiling in factories for shoddy paypackets. A life of drudgery, of deformed spines, of chronic arthritis, of severed hands. They bit their lips and put up with the pain. They had no option but to. In their minds they tried to switch off—to ignore the slights of co-workers, not to bridle against the glib cackling of foremen, and, in the case of Indian women, not to fret when they were slapped about by their husbands. Put up with the pain, they told themselves, deal with the pain—the shooting pains up the arms, the corroded hip joints, the back seizures from leaning over sewing machines for too many years, the callused knuckles from handwashing clothes, the rheumy knees from scrubbing the kitchen floor with their husbands' used underpants.
When my parents sat down to watch the wrestling on Saturday afternoons, milky cardamon tea in hand, they wanted to be entertained, they wanted a laugh. But they also wanted the good guy, just for once, to triumph over the bad guy. They wanted the swaggering, braying bully to get his come-uppance. They prayed for the nice guy, lying there on the canvas, trapped in a double-finger interlock or clutching his kidneys in agony, not to submit. If only he could hold out just a bit longer, bear the pain, last the course. If only he did these things, chances were, wrestling being what it was, that he would triumph. It was only a qualified victory, however. You'd see the winner, exhausted, barely able to wave to the crowd. The triumph was mainly one of survival. | Az angol telek ridegségét csak a birkózómeccseknek köszönhetően tudtuk átvészelni – különösen a szüleim. Bár ezek a szombat délutáni mérkőzések a fekete-fehér televíziójuk képernyőjén érkeztek el az otthonunkba, mégis némi életet és színt csempésztek a őseim amúgy színtelen életébe. A munkaruhájuk és a kanapénk ezer éves, viseletes huzata éppúgy megfakult, mint azoknak az embereknek az emléke, akik valaha ők voltak, mielőtt Angliába költöztek. A szüleim és az egész nemzedékük a legszebb éveiket áldozták fel a munka oltárán, amikor éhbérért robotoltak a gyárakban. Az életük taposómalom volt, a gerincük meggörnyedt, az ízületeik begyulladtak, a kezük elnyomorodott. Mégis viselték a fájdalmat összeszorított foggal, hiszen nem volt más választásuk. Megpróbáltak felülemelkedni a kellemetlenségeken, hogy ne is hallják meg a kollégák furkálódását és elengedjék a fülük mellett a fölötteseik üres locsogását. Az indiai asszonyok pedig igyekeztek zokszó nélkül tűrni, hogy az uruk időnként felpofozza őket. Azt mondogatták magukban, hogy nincs mese, bírni kell a fájdalmat, el kell tudni viselni a hasogató kar, a kopott csípőízületek, a varrógépnél töltött hosszú évek során meggörnyedt hát, a kézi mosástól megkérgesedett ujjízületek kínjait éppúgy, mint azt, hogy reumás a térdük, mert állandóan a konyhakövet csutakolják a férjük rongyos alsógatyájával.
Amikor a szüleim tejes kardamomteával a kezükben letelepedtek a tévé elé, hogy megnézzék a szombat délutáni birkózómeccset, nemcsak szórakozásra és nevetésre vágytak, hanem arra is, hogy csak egyszer az életben győzedelmeskedjen a jó a rossz fölött. Azt kívánták, hogy végre megkapja a magáét a felfuvalkodott, nagyhangú nehézfiú. Azért imádkoztak, hogy a kétujjas reteszben tehetetlenül vergődő, szőnyegre szorított, vagy a sajgó veséjét markolászó gyengébb játékos ne adja fel. Bárcsak még egy kis ideig kitartana, tűrné a fájdalmat, állná a sarat! Ha megtenné, akkor a birkózás szabályaiból adódóan lenne esélye a győzelemre. Persze ez csak papíron lenne diadal. A nyertest halálosan kimerítené a küzdelem, még szinte ahhoz is gyenge lenne, hogy visszaintsen az ujjongó tömegnek. Leginkább a túlélésre ment ki a játék. |